Csilla szüléstörténete 2021.12.08.

Az alábbi szüléstörténetet a legutóbbi Kismama jóga oktatóképzőm egyik kismama résztvevőjétől, Zsófitól kaptam: egy jóga oktató szüléstörténeteként, tehát nem az én kismama jógásom, nem is a tanítványom, Zsófi szüléstörténetéről van szó - Zsófi még előtte áll a szülésnek ?? - mégis annyira inspiráló, hogy írónője és megtapasztalója engedélyével megosztom itt veletek. Olvassátok el, nagyon fontos dolgokat fogalmaz meg, mellyel én is mélységesen egyetértek. Mégis más egy friss anyuka tollából olvasnotok, mint amikor én mondom "száraz" tanításként ?? Kicsit hosszú, de megéri!! ??
"Kisfiam születésének története a mexikói hegyekben az indiánok földjén
(és még néhány gondolat a természetes szülésről)
Ez egy születés története. Egy születésé, amely úgy zajlott le, ahogyan azt valaha, valamikor a Teremtő megálmodhatta. Szerencsés vagyok, hogy nekem ez megadatott; vagy inkább hálás!
Sokat töprengtem azon, hogy vajon ez miért nem adatik meg egyre több asszonytársamnak. A következő gondolatok picit erről is szólnak...(hiszen tagadhatatlan az a tény, miszerint a világ „modern” felében ugrásszerűen megnövekedett a császármetszések száma az utóbbi években, illetve hogy egyre kevesebben szülnek természetes módon. /Pont azokban az országokban, ahol a legjobbak az életfeltételek; tehát minden adott (lenne) ahhoz, hogy a várandósság és a szülés tökéletes legyen/. A célom csupán az, hogy elgondolkozzunk azon, hogy valójában mi ennek az oka, s nem pedig azok „elmarasztalása”, akik nem természetes módon hozták világra a gyermeküket…ez távol álljon tőlem!)
Tudom, hogy a történetem csak egy a milliárd közül, hiszen mindenkinek, akinek valaha gyermeke született, van egy saját története…s mindenkinek a története ugyanolyan fontos és tanulságos!
Hogy mégis miért osztom meg veletek az enyémet?
Mert nekünk nőknek erősítenünk, támogatnunk és inspirálnunk kell egymást. Úgy, ahogyan ezt mindig is tették nagymamáink, dédanyáink stb...
Én személy szerint mindig nagy örömmel és kíváncsisággal hallgatom, olvasom mások igaz történeteit. Történeteket életutakról, sorsokról, nagy álmok megvalósításáról stb…Legtöbbször a legjobb pillanatokban találtak meg ezek a történetek. Sokszor elég volt csak egy szó, vagy egy gondolat, ami hitet és erőt adott, hogy újra szárnyalni tudjak...
Cserébe most én mesélek; hátha valakinek, valamikor segítségére lehet ez a történet valamilyen módon.
Néhány évvel ezelőtt láttam egy kisfilmet egy kisbaba születéséről (You Tube:”Birth in Nature: Natural Birth”).
Egy hölgy egy szépséges patakparton sétálgatott, majd amikor a fájásai elkezdődtek leült egy kőre, majd egy másikra, időnként négykézlábra ereszkedett, vagy beleült a sekély, kristálytiszta patakba…aztán kényelembe helyezte magát egy kövön, majd egyszer csak a kezében tartotta az újszülött kisbabáját.
Egyedül volt, nem segített neki senki. A család többi tagja ugyan a közelben volt, a két nagyobbik gyermeke a háttérben ugrándozott, játszadozott, de Békén hagyták; hagyták, hogy a folyamat magától megtörténjen, és gondoskodtak arról, hogy a mamát SEMMI és SENKI ne zavarja meg!!!
Ez a kisfilm nagyon nagy hatással volt rám, elsősorban azért, mert megértettem egy nagyon fontos dolgot: a szüléshez semmi sem kell! Megértettem, hogy a női test tökéletesen van „megtervezve”. A női test úgy lett megalkotva, hogy képes legyen világra hozni egy gyermeket. A szülés folyamatát pedig a természet mérhetetlen intelligenciája vezérli. Ez egy olyan intelligencia, ami felülmúl minden emberi tudást. Ezért nem szabad „belenyúlni” mesterségesen ebbe a folyamatba. A hiba akkor csúszik be, ha beleszólunk ebbe a tökéletes rendszerbe és az irányítást átveszi valami (vagy valaki) más.
Van egy hasonló hely Mexikóban, egy meleg vizű forrás egy kis folyócska partján a hegyek között. Ez az a hely, amit úgy hívok: „ A hely, ahol Isten lelke lebeg a vizek felett”. Nagyon szerettem volna itt szülni. Minden tökéletes lett volna: a föld mélyéről feltörő forró víz összekeveredik a kristálytiszta folyócska hűs vizével, így pont kellemesen meleg a víz hőmérséklete abban a kis természetes medencében, ami a folyómederben kialakult. A legtökéletesebb lett volna ellazulni ebben a kis medencében és csak létezni abban a csodálatos környezetben.
Mélységesen hittem a testemben, a méhemben, a babámban, vagyis nem volt bennem egy szikrányi félelem sem, hogy távol mindentől és mindenkitől hozzam világra a kisfiamat…sőt, pontosan ezt akartam!
De a sors végül máshová irányított: számomra a legjobb helyre, a legszeretőbb, leggondosabb kezekbe...
Erről szól ez a kis történet.
2016. május elején, amikor a két hónapos kisfiammal a bábámtól, Elától elbúcsúztunk, átölelt és ezt súgta a fülembe: „spread the word” („beszélj róla”, "terjeszd")…
…de miről is kell beszélnem???- tűnődtem... miért is kell a szülésről egyáltalán beszélni??? …hiszen a szülés ugyanolyan természetes és egyszerű, mint a levegővétel. A lélegzésről sem kell beszélni…az csak megtörténik magától…
…mégis, tényleg beszélni kell a természetes szülésről, pontosan azért, mert egyre gyakrabban nem hagyják a szülést spontán megtörténni…s ennek ugyanaz a következménye, mintha nem hagynának lélegezni.
Ela, a német származású (de mára már teljesen mexikóivá vált) bába több, mint 30 éve segít világra hozni gyermekeket. Ő maga öt gyermek édesanyja. Férjével, Josével együtt egy kis központot vezet fent a hegyekben, 2600 méter magasan, mélyen bent egy csodálatos erdőben San José del Pacifico és San Mateo Rio Hondo falucskák között. A központ neve: El Refugio (Menedékhely).
És az is!!!
Egy Menedékhely a világ őrülete és zaja elől, távol a civilizációtól. Ilyen helyet kerestem! Ilyen helyet akartam! Megtaláltam! Pontosabban megtaláltatták velünk!
Nekem a legfontosabb az volt, hogy egy olyan helyen lehessek, ahol BÉKÉN HAGYNAK!
Ahol nem nyaggatnak! Ahol biztonságban, nyugalomban lehetek és csendben. Ez egy ilyen hely volt. Ugyanúgy, mint amikor egy kutya, vagy egy cica mama a szüléshez egy védett, eldugott helyet választ magának ahol tudja, hogy nem háborgatják és a kicsinyek biztonságban lehetnek, én is addig kerestem, amíg meg nem találtam ezt a számomra legmegfelelőbb helyet. A szüléssel kapcsolatban a legminimálisabb kompromisszumra sem voltam hajlandó. Számomra a kórházban való szülés nem létezett. Tudtam mit akartam, és ezért a világ végére is hajlandó voltam elmenni. Hát így kerültem tényleg a "világ végére", ahol világra hozhattam a kisfiamat.
Ma már tudom, hogy a „sikeres” szülés titka a BIZTONSÁGOS és HÁBORÍTATLAN környezet!
Ha a mamát valami, vagy valaki megzavarja, az oxitocin termelés azonnal leáll az agyban, az izmok rögtön összerándulnak, és az ijedség miatt megjelenik az adrenalin. Az adrenalin tovább gátolja az oxitocin termelést az agyban. Így a méhösszehúzódások természetes folyamata megszakad, és így a szülés sem tud már zavartalanul lezajlani. (És itt szokott kezdődni az orvosi bavatkozás. Ez pedig rögtön megteremti A FÉLELMET, és az ördögi kör elindul). A baj az, hogy ha a zavaró tényező elmúlik, némi idő kell ahhoz, hogy az oxitocin termelődése újra elkezdődjön, vagyis a szülés természetes folyamata teljesen felborul.
Az oxitocin felelős a méh összehúzódásokért, csökkenti a fájdalomérzetet, és egy nyugodt, boldog állapotot idéz elő (a mesterségesen bejuttatott oxitocin nem fejti ki ezt a hatást). Az egész szülés kimenetele az agyban termelődő oxitocintól függ. Ez pedig a háborítatlanságtól függ!!!!!!
(Van egy oktató jellegű kis film. Egy fiatal francia bába küldte nekem még amikor Mexikóban voltunk. A film azt mutatja be, egy elég közismert - bár nem túl magasztos - példán keresztül, hogy mit él meg egy nő, ha szülés közben megzavarják. Azt hiszem abban mindenki egyetért, hogy otthon szeret a leginkább wc-n ülni. Nem igazán szeretünk máshol, legfőképpen nyilvános wc-n ülni, mert nem biztos hogy olyan tiszta, vagy mert tudjuk, hogy kint pár ember türelmetlenül várakozik, hogy átadajam a helyem, vagy mert nem tudjuk, hogy mikor tépik ránk az ajtót stb. - vagyis egy állandó készenléti állapotban vagyunk, és emiatt nem tudunk nyugodtan, ellazultan ülni a wc-n és tenni a dolgunk. Igaz??? És általában a "produktum" sem tud kijönni, vagy csak olyan felemás módon. Szóval a kis filmben egy lány bemegy egy wc-be és épphogy elkezdi a dolgát, és kezd végre ellazulni, bemegy hozzá egy ápoló és karbatett kézzel várja, hogy végezze a lány a dolgát. A lány kicsit megszeppenve, de próbálja továbbra is tenni a dolgát, de nem sokra rá megint bejön egy ápoló, aki felé áll és karbatett kézzel várakozik, aztán egy újabb és egy negyedik is.. és szegény lány ott ül, felette áll 4 karbatett kézzel várakozó ápoló, és neki pedig tennie kell a dolgát.. Szerintetek ez lehetséges?? Úgyanígy van a szülő nő is, aki felett állandóan ott áll valaki, karbatett kézzel és várakozik, hogy a nő végre produkáljon valamit. Az állandó stressz helyzet és az állandó készenléti állapot miatt képtelenség ellazulni és a szülés természetes folyamatát fenntartani. A szülő nő így képtelen befelé figyelni és átadni magát a folyamatnak és hagyni hogy a szülés folyamata magától, vagyis a természet intelligenciája által vezérelve megtörténjék).
Nagyon fontos volt számomra a bábám szellemisége is. Ela az egyik legcsodálatosabb teremtés, akivel valaha találkoztam. Hatalmas szívvel, és mérhetetlen szakmai tapasztalattal. Egy Igaz Asszony, aki hajlíthatatlanul, rendíthetetlenül járja az Igazak Útját. Olyan erővel és szilárdsággal áll a lábán, mint egy kőszikla. Nagyon sokat beszélgettünk a szülés, születés, a szülővé válás lelki, szellemi hátteréről. Amikor megismertem őt tudtam, hogy csakis őt akarom, hogy segítsen a szülésnél, ha szükséges. Az első találkozás alkalmával, amikor megkérdeztem, hogy mennyibe kerül a szülés ott a központban, ezt válaszolta: „you can not change money for life” (az életért nem kérhetsz pénzt). A központot (és magukat) adományokból tartják fent. Hihetetlen szolgálatot tesz az emberekért a férjével együtt. Megállás nélkül csak gyógyítanak és segítenek!
Ela pontosan tudja, hogy a szüléshez senki és semmi sem kell.
Ő azt vallja, hogy a szülés egy mélységesen intim s egyben közös rituáléja elsősorban a mamának és a babának, másodsorban a mamának és a papánk (ha ott van az apuka). Ez egy olyan intim szféra, amihez senkinek semmi köze!!!!!
Ő, a bába „csak” ott van a háttérben, abban az esetben, ha szükség van a segítségére, illetve, amikor az újszülött babát el kell látni…Ő hagyja, hogy minden magától megtörténjék. Az a tér, amit az ő lénye és az ő energiája, szellemisége létrehoz, biztosítja a tökéletes nyugalmat, békét, biztonságot és a maximális bizalmat, vagyis a félelemmentességet!!!
EZ A KULCSA annak a ténynek, hogy az elmúlt 30 évben egyetlen egyszer sem volt komplikáció azoknál a szüléseknél, amiket ő felügyelt. Érdekes az a tény is, hogy amíg a statisztikák szerint egyre több nő szül császármetszéssel a kórházakban, Ela 30 éves statisztikájában nem szerepel egyetlen egy császármetszés sem! (Természetesen, ha ő valóban indokoltnak találja a császármetszést, arra is fel van készülve. Tisztában van vele, hogy a baba, vagy a mama érdekében lehet indokolt az orvosi beavatkozás).
Viszont érdekes tény, hogy nála valahogy soha nincs szükség az orvosi beavatkozásra!
2016. február legvégén, két héttel a szülés előtt érkeztünk meg a „Menedékhelyre”. Kaptunk egy kis kör alakú földházikót, amibe beköltözhettünk, és ott várakozhattunk a szülésre. Ela azt mondta, hogy a szülés után is addig maradunk, ameddig csak akarunk. Csak akkor hagyjuk majd el a helyet, amikor már a baba kicsit megerősödött ahhoz, hogy megjelenjen a világ őrült porondján. Így Zen világra jötte után még majd 2 hónapig laktunk ott az erdőben.
A kicsi házikóban nem volt villany, vezetékes víz, de mindenünk megvolt, amire szükségünk volt: kis konyha, kis terasz csodálatos kilátással a hatalmas fenyőerdőre, hegyekre, napsütés, kristálytiszta levegő és csillagos égbolt, madárcsicsergés, virágok, és a kis Kolibri madár mindennapos látogatása....
2016. március 12-én délután 2 óra körül éreztem meg az első méhösszehúzódásokat. Mivel sosem szültem még ezelőtt, nem voltam benne biztos, hogy EZ MÁR AZ! Nem szóltam semmit sem Robinak, a páromnak, csak figyeltem a testemet, hogy mi történik. Robi éppen egy kaliforniai barátunkkal zenélt kint a ház előtt a szép kora délutáni napsütésben. Egész délután hallgattam a zenéjüket, miközben csak figyeltem…mikor bizonyossá vált számomra, hogy ezek bizony a fájások,- mivel szabályos ritmus szerint jöttek - végre szóltam Robinak. Ő sem vette túl komolyan, így megegyeztünk abban, hogy nem szólunk még Elának. Én emlékeztem arra, hogy valahol olvastam, hogy ha jönnek a méhösszehúzódások a legjobb tevékenynek maradni, ameddig csak lehet. Így aztán még gyorsan lesikáltam a tűzhelyet, kitakarítottam a konyhát, rendet raktam stb.
Amikor a Nap már lemenőben volt úgy döntöttünk, hogy lesétálunk Elához (a mi kis házunktól kb. 200 méterre), és szólunk neki. Ela megvizsgált és azt mondta, hogy valóban a méhszáj már nyiladozik, de ez még nem jelenti azt, hogy biztosan történni is fog valami. De azért úgy váltunk el, hogy ő is és mi is felkészülünk, hátha éjszaka történni fog valami!
Visszasétáltunk a házikóba, és lefeküdtünk aludni…de én már nem tudtam elaludni. Szóltam Robinak, hogy csináljunk nekem egy kis fészket a padlón, ahol kényelmesen elnyúlhatok. Szerencsémre a kis házban valaki, valamikor otthagyott egy hatalmas plüss játék kutyát. Olyan nagy volt, hogy kényelmesen, mint egy karosszékbe, bele tudtam ülni az ölébe. A kutya nagy orra pedig pont megtámasztotta a hátamat. Robi 2-3 pokróccal jól bebugyolált, és nekiindultunk az éjszakának.
Mexikói szokás szerint Robi készített nekem egy bögre forró csokit (természetesen oaxacai kakaóbabból), amit elkortyoltam, majd elkezdődött az „utazás”.
Éjszaka volt már.
Sötét volt, de az ablakon keresztül milliónyi csillagot láttam ragyogni a kristálytiszta, fekete égbolton. Mellettem a földön egy gyertya égett, minden félhomályban úszott, pulzált. Ahogy telt az idő, úgy erősödtek és sűrűsödtek a méhösszehúzódások. Az egész álomszerű volt, olyan volt, mint egy lebegés, vagy mint egy pszichedelikus utazás. Az „énem” egyik fele végig ebben a „Lalaland”-ben utazott, de a másik, tudatos „énem” nagyon is éber volt és jelen volt. Tudtam, ha kiengedem a kezemből az irányítást, elszalad minden. Tudtam, hogy nagyon tudatosan kontroll alatt kell tartanom az egyenletes, nyugodt légzést, és tudatosan lazán kell tartanom a testemet, izmaimat akkor is, amikor az intenzív fájások érkeznek. A félelemnek és a pániknak egy parányi rést sem szabad hagyni, amin esetleg utat törhet....
A fájásokra nem tekintettem „ellenségesen”. Sőt inkább örültem nekik, mert tudtam, hogy mindez azért történik, hogy a méhszáj megnyíljon annyira, hogy a baba ki tudjon bújni. Nem véletlen, hogy egész éjjel, ösztönösen egy dalocskát dúdoltam magamban: „…nyisd ki rózsám kapudat…”. Mindenemmel azon voltam, hogy segítsem ezt a folyamatot, és ne gátoljam. Ennek a kulcsa az ellazult állapot. A fájások között még aludni is tudtam pár percet.
Hajnalban már nagyon hideg lett (2600 méter magasan még Mexikóban is hidegek az éjjelek), így Robi begyújtott mellettem a kemencébe. Robi profi tűzrakó, mégis most valahogy valami nem sikerült, mert pillanatok alatt óriási füst lett a szobában…ettől minden még álomszerűbbé vált. A szobában kígyózó füstöt megvilágította a gyertya és a kemence tüzének a fénye, az égen ragyogtak a csillagok, a fák susogtak, s éreztem az arcomon a nyitott ajtón keresztül beáramló csípősen hűvös, tiszta hegyi levegőt…a méhösszehúzódások pedig, mint a tenger hullámai jöttek, átmostak, majd tovatűntek, majd megint jöttek, egyre erősebben, végigsöpörtek rajtam újra, és újra majd eltűntek, - igaz egyre kevesebb és kevesebb időre…
Eljött a reggel, mi pedig vártuk a biztos jeleket, mint pl. hogy elfolyjon a magzatvíz, de semmi ilyesmit nem tapasztatunk. Mégis Éreztem, hogy itt az idő, hogy szóljunk Elának. Robi gyorsan elszaladt érte, majd amikor Ela megérkezett és megvizsgált ezt mondta: „azonnal kelj fel és kezd el nyomni, mert jön a baba!”. Én pedig meglepődtem, hogy már itt tartunk. Felálltam mély guggoló állásba (ebben a testhelyzetben tud a legmaximálisabban kitágulni a csípő és a medence és a garvitáció ereje is segít), és belekapaszkodtam Robi nyakába. Robi velem szemben a hónaljamnál fogva tartott. Pár toló fájás után, egyszer csak kipottyant Zen a lábam alá leterített plédekre. Lenéztem és egyszer csak ott volt a lábam alatt! Nem sírt csak nézett felfelé. Olyan hirtelen csúszott ki, hogy fel sem fogtam egy pillanatra. Nem hittem el, hogy már itt van. Szürkészöld volt a magzatmáztól, olyan volt, mint egy kis Joda manó. Gyorsan lenyúltam érte, és magamhoz öleltem. Ela kitisztította a száját, orrát, majd a mellemre tettem. Amikor elérkezettnek láttuk az időt, Robi elvágta a köldökzsinórt és a kezébe vette Zent, amíg én még megszültem a placentát. Ez alatt az idő alatt Robi énekelt neki, beszélt hozzá, majd amikor a magzatmáz teljesen felszívódott, bepelenkázta, felöltöztette s bebugyolálta. (az újszülötteket nem kell megmosdatni, mert a magzatmáz kb. 20 perc alatt teljesen felszívódik, és a baba bőre bársonyos és gyönyörű rózsaszín lesz!)
A placenta megszülése után Ela megvizsgált engem is (és a placentát is). Szerencsére nem repedt meg a gát, teljesen ép maradt. Minden rendben volt velem is. Jól éreztem magam, nem fáradtam el, nem voltam kimerülve. Csak mérhetetlen nyugalom volt bennem és béke. És persze kimondhatatlan szeretet, amikor Robi a karjaimba tette kicsi Zent.
Ela gyorsan megírta a hivatalos papírokat és láblenyomatot vett kicsi Zen talpáról (Mexikóban kötelező a kicsi lábáról talplenyomatot venni és rányomni a születét igazoló papírra), majd magunkra hagyott minket, mondván, hogy őrá ott nincs több szükség…
Amikor Zen 3 napos volt, Ela férje, José befűtötte nekünk az izzasztókunyhót, Ela pedig egy hatalmas edény gyógynövényfőzetet készített nekünk, és még Zenre is vigyázott, amíg mi bent izzadtunk a kunyhóban…
Mexikóban még él az a szokás, hogy születés után a babát 40 napig nem láthatja senki sem, csak a mama és a papa, és nem is viszik ki az újszülöttet a „Nagyvilágba”. Ezt mi is betartottuk. Zen születése után még majdnem két hónapig laktunk ott a kis házban. Zen az első naptól fogva állandóan kint volt a szabadban. Csak éjszakára vittük be a házba. Mindennap mentem vele nagyokat sétálni az erdőben, úgy hogy beletettem a babahordozó kendőbe. Csend volt és nyugalom körülöttünk! Senki és semmi sem zavart minket. Csodálatos időszak volt.
Köszönöm ezt a csodát, hogy anyává válhattam.
Hálásan köszönjük Elának, Josénak és az El Refugio-nak.
Köszönöm páromnak, Robinak, hogy általa eljuthattam Mexikóba, így végül ide az El Refugioba. És köszönöm kicsi Zennek, hogy ilyen ügyesen "együtt működött" velem a szülés során.
Ennyi a történetem.
Az üzenetem pedig az, hogy létezik tökéletes várandósság (erről az előző bejegyzésben írtam) és létezik tökéletes, fájdalommentes szülés.
Ez utóbbinak három feltétele van: nyugodt, háborítatlan és biztonságos környezet, nyugodt lélegzés, és ellazult test (izmok).
Sok szeretettel minden szülés előtt álló nőtársamnak....

Csilla, Zen anyukája
"
Kövess minket a Facebook-on!